Ezeket a kérdéseket emlékszem, hogy már egészen kiskoromban is feltettem magamnak. Körülbelül akkor, amikor először fogtam fel értelemmel, hogy a halál mindenkit utolér. Aztán később, körülbelül kisiskolás koromban még többször tettem fel a kérdést magamnak: Komolyan én is megfogok halni? Pontosan emlékszem arra az érzésre, amikor életemben először éreztem erős félelmet. Számomra rémisztő volt az a gondolat, hogy egyszer mindenképpen meghalok. De még rémisztőbb volt az a tudat, hogy nem csak én, de mindenki meghal, akit szeretek. Ijesztő volt belegondolni, hogy egyszer nincs többé élet.

Emlékszem, abban az időszakban (2000-res évek) jelent meg a "The Sims" nevű számítógépes játék. Imádtam kitalálni karaktereket, felruházni őket tulajdonságokkal. Szerettem róluk gondoskodni, de ha véletlenül nem sikerült, az adott karakter meghalt. Sebaj, újra lehet kezdeni. Szinte csak egy "visszavonást" kellett végezni, és kezdődhet minden elölről, vagy folytatódhatott tovább. Éjszakánként sokszor erre a játékra gondoltam, hogy itt nem baj, ha véletlenül meghal a karakterem, mert élhet tovább, ha én úgy akarom. Na de az életben? Ha meghalok, soha nem jöhetek vissza. Nincs visszavonás. Nincs arra lehetőség, hogy "jaj, elrontottam, jaj, nem figyeltem oda eléggé, kezdjük újra!".

- Nem...ilyen nincs. Ez nem lehet - mondogattam magamban bámulva a plafont. Körülbelül 7 éves voltam, amikor sorozatosan ez a téma foglalkoztatott. Néha így ijesztőnek is találtam azt, hogy ez egyáltalán érdekel. Volt akkoriban egy képes Biblia könyvünk, amely tele volt színes rajzokkal, és egyszerűen, gyermekek számára írta le a Biblia legfontosabb történéseit. Nagyon sokat forgattam akkoriban azokat a könyveket. A Bibliában sok ember feltámadt a halála után, de akkoriban Jézus feltámadása foglalkoztatott. Valahogy nem bugyuta és képtelen mesének tűnt, hanem a megnyugtató valóságnak.

Tisztán emlékszem, amikor éjszaka újból ezek a gondolatok foglalkoztatottak. Igazi küzdelmet folytattam magammal. 

- Az nem lehet, hogy meghalok, és ennyi volt. Túl értelmetlen.

- Pedig ez a valóság. Meghalsz, és ennyi volt.

- Nem...az nem lehet. Túl bonyolult ahhoz a világ, hogy ez ilyen egyszerű legyen.

- Pedig nézz körül, az emberek meghalnak, és nem térnek vissza!

Akkoriban már sokat hallottam Istenről, Jézusról. Nem fogtam fel kik ők, a családomban nem volt beszédtéma, pedig nem zárkózott el senki a vallástól. Nem tudtam, ki is Isten, és hogy meg lehet-e szólítani, de azt éreztem vele kapcsolatban, hogy ő egy Jó valaki. Nagyon távolinak tűnt, nagyon elérhetetlennek, de reménykedtem, hogy lennie kell egy Jó Valakinek, akinek számít, hogy én mit gondolok és érzek, vagy az, hogy éppen mitől félek. Ahogy a haláltól való rettegésről Istenre terelődtek a gondolataim, éreztem, hogy valami elindul bennem. Egyre jobban érdekelt, hogy ki is ez az Isten. Vajon megszólíthatom? Kérdezhetek tőle? Egyszerre éreztem magam kíváncsinak és mérhetetlenül szégyenlősnek. Szeretném végre tudni az igazságot. Vajon elmondja egy 7 évesnek? Tényleg létezik? Vagy csak egy tündérmese, hogy van egy szerető Atyánk? Tényleg Ő teremtett minket, vagy csak a véletlen művei vagyunk? És ha Ő teremtett, foglalkozik még velünk? Vagy már olyan gonoszak vagyunk, hogy az Ő szíve is megkeményedett, és halállal büntet?

Aznap éjjel álmodtam. Nem emlékszem, mit pontosan, de reggelre megbizonyosodtam: Isten van. Az a tudat, hogy valóban van egy gondoskodó, szerető Isten, nagyon megnyugtató volt, hiszen nem éreztem azt többé, hogy értelmetlen lenne az élet. Még akkor sem, ha meghalunk. Nem tudom, mi történik a halál után, és nem is akarom tudni. De Isten irántam érzett szeretete minden kétséget kizáróan kinyilvánította, hogy Ő örök, soha el nem múló, ami a halállal sem ér véget. Hiszen hogy tudna minket örökké szeretni Isten, ha egyszer meghalunk és utána megszűnünk lenni? Most, 29 évesen visszagondolva sem értem pontosan, hogy akkor Isten hogyan oszlatta el a haláltól való félelmemet (mint ahogy most sem értek sok mindent Istennel kapcsolatban). De az a szeretet és békesség, ami akkor átformálta a lelkemet, örökre szóló volt.

Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy egy 7 éves gyerek éjszakákon keresztül forgolódik amiatt, mert fél attól, hogy egyszer mindenki meghal, lehet azt mondanám, hogy ez nem normális, ezzel foglalkozni kell. Ma meg tudom, hogy semmi sem természetesebb, mint gondolkodni arról, hogy egyébként mi lesz az életünk kimenetele. 

Szóval...így találkoztam én először Istennel.