A férjemmel minden évben nagyon izgatottan várjuk a Karácsonyt.

Ez most, 2022-ben sem volt másként. Habár... az idei év meglehetősen nagy kihívásokat tartogatott számunkra. Nagyon sok minden történt. Rövid időn belül kellett hatalmas döntéseket meghoznunk. Egyik hónapról a másikra új életet kezdtünk Budapesten munkahely váltás miatt. Amilyen traumatikus volt ez az egész, olyannyira alakult végül jól minden. Viszont lényegesen kevesebb időnk volt egymásra. Sokkal többet dolgoztunk, fáradtabbak voltunk. Pont ezért vártuk annyira már a Karácsonyt... megérdemeljük már végre a pihenést. Igazán kemény év volt mögöttünk

Ahogy mindig is, együtt terveztünk hazalátogatni a családjainkhoz Különösen vártuk már a Karácsonyt, mert nagyon ritkán tudunk mindannyian együtt lenni a családtagjainkkal. Még szerencse, hogy mindkettőnk szülei egy városban élnek, hiszen a férjemmel még a gimnáziumi évek alatt ismerkedtem meg. December 16-án, az utolsó munkanapunkat követően már alig vártam, hogy végre csak úgy lófráljunk, ide-oda mehessünk végre a férjemmel. Aztán beütött a krach: mindketten rosszul lettünk...múló nátha, gondoltam. Teltek a napok, de egyre rosszabbul lettünk. A férjem tesztelt: halványan, de kirajzolódott a Covid gyorsteszten a második csík is. Nagyszerű. Mikor máskor?! Nem baj, még mindig reménykedtünk. 4 nap volt még Karácsonyig. Addigra elmúlik. 

De nem múlt el. Idén először kellett szembesülnünk, hogy nem mehetünk haza a többiekhez, és az ágyban fekve fogjuk tölteni a szentestét kettecskén. "Nem baj, legalább romantikusan ketten lehetünk a férjemmel"- gondoltam. De nem hogy egymáshoz nem volt kedvünk, de úgy létezni sem akartunk nagyon. Túlélni akartuk a napokat.

December 24-én végül valóban nem utaztunk haza. Néhol elsírtam magam, néhol meg csak mérges voltam magamra, hiszen tudom, hogy másoknak százszorta rosszabb a karácsonyi időszak. De valamiért nagyon kapaszkodtam abba, hogy végre kipihenhetjük ezt a borzalmasan fárasztó és stresszes évet. Hát...végül is, pihentem. Másra sem volt erőm, csak feküdni és semmit nem csinálni. Aznap mindenki összegyűlt a családunkban, kivéve minket. Először fordult ez elő. Fájdalmas volt. Keresztényként persze, hogy méltatlankodtam, háborogtam, nem értettem Isten tervét, rossz volt nézni, ahogy a social felületeken csordultig telve vannak az oldalak a családi képekkel. Rosszul lettem tőle. Most már értem azokat, akik utálják a Karácsonyt. Hirtelen kívülről láttam rá az egészre, és semmi mást nem lehetett látni, csak a nyáltól csöpögő, felszínes mosolyokat. Itt egy eljegyzés, ott egy terhesség, itt egy kisbaba, ott egy új feleség. "A szeretet ünnepe" -  na ne már! Dehogy az! A képmutatás ünnepe ez inkább! A képek láttán egyre gyűlt bennem a feszültség. "Megjött a Jézuska!" - láttam megannyi kép feliratainál. JÉZUSKA?!  A hideg rázott ki, ahogy olvastam ezeket a szavakat. Először azt hittem, irigykedem. De nem azt éreztem, hogy én is ott akarok lenni, vagy hogy én is azokat az élményeket szeretném, amiket a képeken látok.. sokkal inkább éreztem dühöt. Haragudtam az emberekre, amiért nem értik, miről szól a Karácsony. Csóváltam a fejem, hogy Isten biztosan nem ezt akarta, hogy így ünnepeljenek az emberek. Tudják egyáltalán, mit ünneplünk? A szeretet ünnepe. Mindig csak ezt lehet hallani, amitől egyébként rosszul vagyok. Értjük mi egyáltalán, hogy kinek a szeretetéről van szó? És hogy mit jelent a szeretet?

Délután fele jobban lettünk a férjemmel. Még arra is volt erőnk, hogy főzzünk magunknak. Nem volt nagy lakoma, de a miénk volt. Még egy kis vörösbort is kibontottunk az alkalom miatt, de tekintve, hogy erőtlenek voltunk és levegőt is alig kaptunk a bedugult orrunk miatt, inkább csak nézegettük az üvegét, és próbáltunk nem arra gondolni, hogy mennyire nem így terveztük ezt a napot.

Hirtelen annyira "erőre kaptunk", hogy eldöntöttük, elmegyünk sétálni. Nagyon lassan, komótosan haladtunk. Főleg én, mert mozgásra gyakrabban kellett köhögnöm. Mivel tudtuk, hogy az egyetlen békés, nyugodt hely a mögöttünk lévő hegy Óbudán, így felfelé haladtunk. Megmásztunk egy csomó lépcsőt. Félúton komolyan elgondolkoztam, hogy nem vagyunk normálisak, kezdtem fáradni. De a férjem biztatott, hogy menjünk, majd Jézusnál megpihenünk. Annyira nevettem, mert ezt szó szerint értette. A hegyoldalban ugyanis van egy hatalmas szobor, Jézust a kereszten ábrázolva.

Felértünk. Már egészen besötétedett. Jézus szobra előtt leültünk egy padra, de nyomban felénk közeledett egy apuka, két kisgyerekével. Már kezdtem bosszankodni, hogy hát még elvonulni sem lehet ilyenkor! Elhaladtak mellettünk, és megálltak Jézus szobránál. Látszott rajtuk, hogy célirányosan jöttek, nem csak megálltak csodálni a szoborművet. Az édesapa elővett 3 db mécsest, és közösen a gyerekkel, óvatosan gyújtották meg a gyertyákat. Csendben beszélgettek közben. Mi meg csak néztük a férjemmel őket... ez egy olyan szívbe markoló pillanat volt, hogy szinte fájt. A hatalmas szobor előtt, a sötétedő erdőben, a szinte síri csendben az édesapa két gyermekével beszélget Jézusról. Mintha gyászolnának. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Hosszú percekig állt ott az édesapa a gyerekekkel, majd kézen fogva őket mentek tovább. Némán ültünk tovább, és hagytam, hogy ez a jelenet eljusson a lelkemig. Most már értem, miért zavart a "Jézuska" kifejezés. Ahogy néztem a hatalmas szobrot, Jézust ábrázolva, megértettem, hogy a Karácsony ünnepe nem arról szól, hogy egy évben egyszer ajándékozzuk meg egymást a szeretteinkkel, és hogy töltsünk együtt minél több időt. A Karácsony Isten kegyelméről szól, aki annyira szereti az embert, hogy odaadta értünk egyszülött Fiát. Arról szól, hogy Isten mindenáron közösségben akar velünk lenni, és mindenáron megakar minket, embereket menteni. Ez az Ő szeretetéről szól, amit mi emberi értelemmel aligha tudunk felfogni. Hiszen melyik az az apa, aki végig nézné igaz és bűntelen gyermekét, ahogy kínok közt, megaláztatva, minden méltóságától megfosztva hal meg, csakhogy a többi, bűnös ember megmeneküljön? 

Már nem is haragudtam, hogy betegek lettünk. Istenhez fordulva valahogy azonnal elmúlt minden düh, harag, fájdalom. És a legcsodálatosabb volt, hogy másnap annyival jobban lettünk, hogy egy negatív teszteredményt követően hazautaztunk.

Azt az emléket, ahogy az édesapa fogta gyermekei kezét, és hozzájuk leguggolva mesélt Jézusról, örökre elraktározom magamban. Ez volt a kedven december 24-i napom.