Sosem találtam meg igazán a helyemet ebben a "nagy világban".
Emlékszem már gyerekként is sok gond volt velem. Indulatos voltam, ha nem úgy gondoltam valamit vagy nem úgy bántak velem, mint ahogy azt szerettem volna. Általános iskolás koromban kiközösítettek, kibeszéltek engem, hiába voltam kedves, segítettem egyből. Volt, hogy egy tanárom is kipécézett és olyanokért szólt, mint pl.nem úgy ülök, ahogy ő szeretné, kihegyeztem a ceruzámat stb. Olyan elveszett voltam akkoriban. Állandóan csak telefonoztam és a facebookon kerestem "barátokat", akikkel tudok beszélgetni. Egy idő után ez sem volt már mentsvár számomra.
Majd 2017 nyarán egy hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy olvasni szeretnék (azelőtt még 1 oldalt is kínkeservesen tudtam csak olvasni, ezért okozott ez számomra nagy meglepetést). Az egyik ismerősöm ajánlására elolvastam egy könyvet és onnantól kezdve az olvasás volt az én "otthonom", a biztos pontom. Olvastam az iskolában, mikor kirekesztve éreztem magam. Olvastam, ha szomorú voltam. Azonban ez nemcsak az olvasással volt így. Tudni illik, rettegek szó szerint minden állattól, de leginkább a kutyáktól féltem már-már betegesen 9-10 éves koromig. Majd egy családi napon hirtelen egyszer hirtelen mégis csak megsimogattam egyet és onnantól kezdve én kutyát akartam. Rettegtem a verébtábor miatt, hogy nem találom majd a helyemet, de a legjobban alakult. Rettegtem egy vizsga miatt, de a lehető legjobban alakult minden. Majd februárban beütött a katasztrófa és elkezdtem rettegni a buszozástól is. Olyan félelmeim lettek, amik már röhejesek. Ki hatott ez már mindenre. Akkor gondolkoztam el igazán, hogy talán ezek a hirtelen felindulásból tett dolgok, nem is véletlenül történtek. Katolikus óvodába, általános iskolába és még gimnáziumba is jártam/járok. Mindig is hol hittem, hol kételkedtem Istenben. De ebben a félelemben, a rettegésben most elgondolkodtam. "Vajon nem lehet, hogy egész végig itt volt és segített én meg észre se vettem?" "Ő intézte így a dolgokat?" "Létezik ennyi véletlen?" "Most miért kell a buszozástól igy rettegnem a semmiből?". Ebben az időszakban kezdtem el érezni, hogy Isten mindig itt van velem és mindent úgy alakít, ahogy nekem a legjobb legyen. Aztán szallagavatókor is féltem, imádkoztam, hogy minden jó legyen, amikor beálltunk a kezdő pozícióba olyan nyugalom járt át, amit már régóta nem éreztem. Az összes dolog, történés mögött felfedeztem Istent. Talán voltak és lesznek is majd még az életem során, amiknek nem értem majd a miértjét és hogy miért nekem kell ezt átélnem, de azt tudom, hogy minden úgy fog alakulni, hogy nekem a legjobb legyen. Vannak még nehéz időszakaim. Sok dolgot máshogy gondolok vagy máshogy érzek Istennel kapcsolatban, azonban elhiszem, hogy ez a világ túl bonyolultan megalkotott mestermű, amit a véletlennel lehetne bizonyítani. Érzem Istent magam mellett, amikor úgy érzem elveszett vagyok. Érzem őt magam mellett, mikor minden a legjobban alakul. Nehéz úgy élnem, hogy az hozzá méltó legyen, de tudom, hogy megbocsájtja nekem, ha hibázom és nem sikerül minden elsőre. Mert a változás nehéz. Nehéz kilépni a megszokottból. Nehéz leülni imádkozni, Bibliát olvasni, ha még eddig sose csináltad. Ezzel azonban nincsen baj.
Feltettem egy lelkinapi fórumon, azt a kérdést, hogy "Hogyan tudnám közelebb érezni magamhoz Istent?" Ő csak annyit válaszolt "Az a jó, ha úgy érzed, hogy még közelebb akarod érezni magadhoz. Mert ha szeretsz valakit, még ha ott van közvetlen melletted is, akkor sincs elég közel ",persze mondott még példákat, de ez nekem elég volt.
Mindig lesz az életemnek olyan szakasza, amikor megingathatatlan a hitem, lesz olyan szakasza, amikor ezt elvesztem, de ha én nem is Isten megtalálja azt az utat, amivel visszatalálhatok hozzá.
"Ezt mondja az Úr, a te megváltód, Izráel Szentje: Én, az Úr, vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell." (Ézsaiás 48:17).
Ivett
